6 évvel és 11 félmaratonnal a rák után - 3. rész

„én igazából azt hiszem, hogy a rák gyógyulása nem csak fejben dőlt el.”

Én úgy vettem észre, hogy a másik részről, a tudományos oldalról is nagyon komoly ellenállásba ütköznek az alternatív és kiegészítő gyógymódok, és sokszor a szakemberek tele vannak előítéletekkel és elképesztően tájékozatlanok azzal kapcsolatban, amiről véleményt kell mondaniuk. Sokan úgy gondolják, az alternatív és kiegészítő gyógymódok köre kimerül a homeopátiában és az étrendkiegészítő készítményekben, amelyek gyártói között köztudattan időről-időre nagy pénzeket arat a fogyasztók megtévesztéséért a Gazdasági Versenyhivatal. Kevesen gondolnak ilyenkor az alternatív mozgás- és masszázsterápiás módszerekre, lélekgyógyászati és pszichoterápiás módszerekre, táplálkozási irányzatokra, életmódváltásra, vagy más segítő dolgokra és személyekre. Ezekről mi a véleményed?

Örülök, hogy a versenyhivatal bünteti őket, de még mindig nem eléggé.

Nekem amúgy mozgásterápiás módszerként a jógát javasolták, amit rendszeresen űztem is két évig, aztán egy időre háttérbe szorult, de most a futás mellett újra gyakorlom. Nagyon szeretek jógázni.

Viszont nem hiszek a szélsőséges táplálkozási irányzatokban, és humbugnak tartok számos lélekgyógyászati módszert. Volt például egy amerikai betegtársam egész életében vegán volt és biokaján élt, ennek ellenére pillanatok alatt elvitte a szarkóma, tehát azt hiszem, hogy ezekkel nem feltétlenül mutat egyértelmű és kizárólagos összefüggést a rák kialakulása, ahogyan azokkal a klisékkel sem értek egyet, amelyek szerint a rák kizárólag lelki eredetű megbetegedés.

Épp mostanában olvastam egy pszichológus nyilatkozatát, aki szerint ezek a kijelentések nagyon veszélyesek. Ez egy biológiai betegség, és igaz ugyan, hogy minden testrésznek megvan a maga funkciója, szimbolikája, mint a hogy a mell a nőisségé, az anyáságé, és a férfiakhoz való viszonyé, de óvakodnék bárkinek is azt mondani, hogy akinek a mellében van az elváltozás, akkor már nyilvánvalóan a fenti területtel vannak problémái, hiszen akkor mitől lesz emlőrákos egy boldog párkapcsolatban lévő anyuka, és mitől nem egy olyan, akit vernek mondjuk épp a fiai? Ez hülyeség, szerintem ha létezik is valamiféle pszichoszomatika, az ennél lényegesen összetettebb és egyedibb dolog kell, hogy legyen.

Ha visszafelé vizsgáljuk a dolgot, bármelyik testrészünk is betegszik meg, biztos lehet rá találni valamilyen lelki hátteret, ami megmagyarázza, hogy a daganat miért pont ott jelent meg.  Ezekkel a rendszerekkel az a baj, hogy unatkozó kismamák meg nyugdíjasok, meg mindenféle „önmegvalósítani” akaró meg „útkereső” és „kiteljesedő” erények egyének elmennek a nyolcvanórás segítő-lélekbúvár tanfolyamokra, és amikor bemegy hozzájuk a beteg, egy óra terápia után rásütnek valami sémát, mintha az egész életét jól ismernék. Nagyon felelőtlen dolognak tartom, hogy ilyen emberek praktizálhatnak, és az a tapasztalaton, hogy a „Bölcsek Kövének” eme képzetlenebb hordozói gyakran még extra terhet is tesznek a betegre: legyen csak lelkiismeret-furdalása, kételkedjen csak magában! Mert „mit tettél magaddal, hogy ez történt veled?! Biztosan nagyon rosszul csináltad, vagy boldogtalan vagy mittomén, de ami biztos: mindenképpen érezd magad hibásnak!”

Nem mondom, hogy ezek a rendszerek és módszerek rosszak, vagy nem működnek, de iszonyúan sok a kókler az alkalmazóik között, akik alkamasint több kárt csinálnak, mint hasznot. Nekem egyik orvosom meg is mondta, hogy eszembe ne jusson elmenni ilyen terápiákra, jósnőhöz és hasonló spirituális okosokhoz, de sajnos ettől én is beleestem ebbe a csapdába, és súlyos tanulópénzt fizettem ki érte.

A másik nagy megmondás, hogy „minden a fejben dől el”. Igen, van neki nagy szerepe a gyógyulásban, de nem ott dől el, hanem leginkább a diagnózis időbeniségénél, daganat stádiumánál, hogy hatnak-e a kezelések, gyógyszerek! No, ott aztán tényleg eldől ez meg az. Nyilvánvalóan lehet segíteni a kezelések sikerét, támogatni magunkat lelkileg, tudatilag is, de az élet és a biológia törvényeitől a világ nem lehet független. A legnagyobb spirituális tanítók is bottal koppintanak keményen a fejére annak, aki elszakad a valóságtól.

Láttam néhány fiatal szülőt foggal-körömmel harcolni az utolsó pillanatig, mert a családjuk miatt meg akartak gyógyulni, és bíztak benne a végsőkig, és mégsem sikerült nekik. Mondhatjuk, hogy rosszul csinálták, de ez alapján én igazából azt hiszem, hogy a rák gyógyulása nem csak fejben dőlt el.

„Egyszerűen fel kellene ismerni azt, hogy tragédia nélkül is újraértékelhetjük az életünket, és hogy létezik boldogság és egészséges élet rák nélkül is.”

Ha már a kliséknél tartunk: sokan gondolják, hogy a rákot túlélő emberek életszemlélete és értékrendje megváltozik. Néha nekem úgy tűnik, hogy egy kicsit elharapódzott ez a dolog, kvázi túlmisztifikáljuk a daganatos betegek lelki felmagasztosulását, megértéseit és megtéréseit. Néha már kezdem úgy érezni, mintha a rák maga volna az elixír minden problémára, afféle újabb Bölcsek Köve, a boldogság és a mindentudás forrása, vagy ilyesmi. Lassanként az a benyomásom támad, mintha az járna rosszabbul, aki nem rákos. Mennyire érzed te igaznak vagy terhesnek ezeket az elképzeléseket, mennyire értesz egyet ezekkel a kvázi elvárássá fokozódott hiedelmekkel?

Huh, ez nehéz kérdés! Azt szoktam mondani, hogy a rák volt a legjobb és a legrosszabb dolog az életemben, ami történt. És igen, én is változtam, tanultabb, nyilván bölcsebb is lettem. De értem, hogy mire gondolsz és egyet is értek Veled: sokat köszönhetünk a betegségnek, de valójában ez a sok annyira triviális! Egyszerűen fel kellene ismerni azt, hogy tragédia nélkül is újraértékelhetjük az életünket, és hogy létezik boldogság és egészséges élet rák nélkül is. A boldogság amúgy is a kicsi mindennapi apróságokon múlik, és nem szabad hagyni, hogy a hétköznapok elégedetlensége eluralkodjon az emberen.

A bennünket lassan hőssé magasztaló „rákpromóció” szerint minden gyógyult rákos olyan boldog, hogy már szinte kedve szottyan az embernek rákosnak lenni. Csak mondom, hogy a rák önmagában véve nem old meg semmit, legfeljebb ha nem kezelik, akkor intéz nekünk egy kíméletlen és hosszas agonizálással felvezetett végső megoldást: a halált.

A minden megoldódik tévhithez pedig csupán annyit fűznék hozzá, hogy amikor beteg lesz az ember, a család hirtelen összefog, és akkor valóban hajlamos azt hinni az ember, hogy a családon belüli problémái elrendeződtek. Aztán később, ahogy elmúlik a betegség, minden visszaáll a szépen régibe, és a gyógyuló majd azt látja, hogy lám, a régi problémák csak időlegesen oldódtak meg. Végül kénytelenek vagyunk ráébredni, az életet bármikor újra lehet értékelni az életet, de a hétköznapok rohanásában nincs meg az ehhez szükséges tapasztalat: a betegségtől, a szenvedéstől és a haláltól való félelem, mint motiváció. Legalábbis nem olyan erősen, mint amikor az ember hirtelen a halállal szemez.

Végső soron akkor hozott-e, és ha igen, akkor milyen változásokat az életedbe a te saját betegséged, vagy akár a kezelések, a rehabilitáció és a gyógyulásod?

Abszolút. Leginkább az, hogy a kezeléseim befejezte után egy évvel lefutottam az első félmaratonomat, és azóta is futok. Ha nem lettem volna beteg, nem futnék, és talán soha nem jutottam volna el például a New York félmaratonra, a Bécs Maratonra, vagy akár az Ultrabalatonra sem.

Étkezés terén ma is, azóta is nagyon szigorú vagyok magammal. Nagyon nehéz volt az átállás, de ma már követőim is akadnak, kollégák is, és még a 8 éves unoköcsim is tudja, hogy a cukor nem egészséges, és néha tartja is a cukormentes étkezést, de utána – normális gyerekhez méltó módon - simán bevágja a nutellás palacsintát. Ha barátok jönnek hozzám, tudják, hogy csak cukormentes sütit kapnak nálam, és meglepetésemre nemtől függetlenül mindenkinek nagyon ízlenek.

Továbbra sem iszom égetett szeszt, kevés húst eszem, félkész termékeket nem fogyasztok, sok zöldség és saláta kerül a tányéromra, és ma már nagyon élvezem ezt a fajta étkezést. A finom száraz vörösborról azonban nem tudok, és nem is akarok lemondani, mert az életöröm éppen annyira fontos, mint a táplálkozás.

Ami a rehabilitációt illeti anno a Tűzmadár házban résztvettem egy csoportterápiával egybekötött Simonton tréningen, ami talán a leghasznosabb volt minden terápiám közül. Azt is az onkopszichológusom tartotta, és ott aztán volt zokogás, nevetés, meghökkentő kérdések és gyakorlatok. Olyanok, mint hogy mit tennél, ha tudnád, hogy egy napod van vissza? Kit hívnál az ágyad köré, és mit mondanál neki? Vagy a másik kedvenc kérdésem, a „miért jó, hogy rákos lettél?”

„Ma már nem tudom elképzelni már a mindennapjaimat rák nélkül – minden nap benn van a fejedben. Előtte volt egy gondtalan életem, most pedig nem telik el nap anélkül, hogy eszembe jutna”

Milyen a kapcsolatod a halállal? Változott-e a hozzá való viszonyod a betegség során?

Nem. Akkor és ott elvesztettem a saját halhatatlanságomba vetett hitemet. Szembesültem azzal, hogy az életem és az egészségem nem végtelen. De ettől függetlenül én továbbra is nagyon félek a haláltól, és még inkább a hozzá vezető, gyakran szenvedésekkel teli úttól. Görcsösen ragaszkodom az élethez.

Ám amellett hogy félek, abban is hiszek, hogy a halál egy bizonyos idő után megváltás is, és a beteg vágyik a túloldalra.

Az az érdekes a halálban, hogy az ember hajlamos azt hinni, hogy megáll nélküle a családban az élet, de valójában csak annyi történik a távozása után, hogy átrendeződnek a szerepek.

„Én a MOSTban hiszek.”

Szerinted milyen az emberek, a nem érintett, hétköznapi emberek viszonya a halálhoz?

Ez kultúránként nagyon változó. Itt, a nyugati kultúrában mi hárítjuk ezt a dolgot, holott mindenki tudja, hogy az élet nem végtelen, és a halál az élet része ugyanúgy mint a születés. Tőlünk távolabbi kultúrákban a halállal foglalkozni természetes, nálunk nem. Mi nem sokat beszélünk róla.

Az interjúk végén mindig meg szoktam kérni az alanyaimat, hogy fogalmazzanak meg egy személyes üzenetet, valamit, amit ők szeretnének elmondani a világnak. Mi volna a te üzeneted?

Kaptam egy polót egyik betegtársamtól egy vicces felirattal: Carpe that fucking diem - Élvezd azt a kib..tt napot! Én ezt hiszem. Azt, hogy semmit nem szabad halogatni magunk előtt, hogy majd máskor, meg később. Mindent MOST kell, amikor lehetőség van rá! Én a MOSTban hiszek.

 

***

Tetszett Önnek ez a cikk?

Ide kattintva a Facebook-on is követheti

a Minden OK webportált és a Minden OK blogot, ahol egyébként ebből az interjúból is készült egy rövid összefóglaló